Hol volt,

hol nem,

messze, messze,

volt egy boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

Vackor nevű

kicsi medve,

nem is medve,

csak egy apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Az az apró,

kölyökmackó,

az volt ám csak

nagy csavargó,

egész nap járta az erdőt –

hiába kereste anyja,

bömbölt utána az apja,

nem lelték a csöpp tekergőt.

Hát egy szép nap,

alkonyatkor,

megint messze

kószál Vackor,

csalta játék,

tarka lepke –

itt egy kicsit vackort szedett,

vackort, azaz vadon termő

erdei vadkörtét, ahogy

vadon termette az erdő,

ott egy kicsit fára mászott,

le a fáról,

föl a fára,

szagos fűbe heveredett,

barlangba bújt bújócskázva;

addig,

addig,

napnyugodtig,

míg elérte,

el az este.

Este,

este,

csöndes este,

sötét a távol,

a messze,

sötét a hegy

és az erdő.

Fenn az égbolt elsötétül,

a kék sötétebbre kékül,

sötét dunyha:

száll a felhő.

Fél is ám a kicsi medve,

megriad a pisze mackó,

menne haza

árkon-bokron,

futna átal

dimben-dombon,

bújna anyja bundájához,

apjához a csöpp csavargó.

Hanem

hajjaj,

nagy ám

a baj!

Mert elmosta,

el az este,

elmosta az árkot-bokrot,

el a szelíd dimbet-dombot,

amin átal

az az apró,

az a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

az otthonát megkeresse.

Fölötte az ég ragyog:

feljöttek a csillagok,

de a piszén pisze,

boglyos,

a bolondos,

erdő mélyiben zokog.

Hull a könnye,

hulldogál,

csöpp mancsára

csurdogál:

szipog,

szepeg,

hüppöget,

ejt nagy kövér

csöppöket,

ül egy lombos

fa alatt,

és keserves bánatában,

vigasztalan búsultában

szíve majdhogy megszakad.

Hát az apja

micsinál?

Talán nyugodtan

pipál?

Ugyan nem,

hanem az erdőn

kölyke után ordibál:

– Vackor fiam,

hallod-e?

Héj, te kölök,

fuss ide!

Szaladj hozzám,

hogyha mondom,

mert elraklak,

rontom-bontom!

Hanem mire

kiabál?

Csöpp kölykére

nem talál.

Bejárhatja,

be az erdőt –

mehet átal

árkon-bokron,

mászhat átal

dimben-dombon,

sűrű erdőn csatangolhat,

barlangokban barangolhat,

míg egy fa alatt meglátja,

nagy hüppögve megtalálja,

meg a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze csöpp tekergőt.

Örömében felkiált,

ölbe kapja csöpp fiát:

– Vackor kölykem,

hallod-e?

Hogyan császkáltál

ide?

Nem megmondtam,

el ne kószálj,

tiltottam, hogy

messze bóklálj,

hanem ez volt az utolsó –

többet minket

nem ijesztesz,

hét határra

nem tekergesz,

mert aszondom,

kutya brumma:

holnap reggel kézen kaplak,

és az óvodába adlak,

az ám,

te pisze csavargó.

És apjával akkor

hazasétált Vackor.