T�l volt, kiszakadt a felhõk dunn�ja, sûrûn hulltak a h�pih�k a vil�gra. Hulltak kunyh�kra, hulltak kast�lyokra, bevont�k sz�p feh�r takar�val a kir�lyi palota tetej�t is. A kir�lyn� ott �lt csillog� �benfa keretes ablak�ban, s �lt�get�s k�zben ki-kin�zett a h�es�sbe. Ahogy �gy elsz�rakozott, �s nem figyelt el�gg� a munk�j�ra, egyszer csak megsz�rta a tûvel az ujj�t, �gyhogy nyomban kiserkedt belõle h�rom v�rcsepp. A kir�lyn� n�zte a v�rcseppeket az ujja hegy�n meg k�nn a kerten a h� feh�r lepl�t, azt�n az ablak �benfa keret�t s azt gondolta mag�ban: "B�rcsak ilyen gyermekem volna: feh�r, mint a h�, piros, mint a v�r, fekete, mint az �ben."

Nem sokkal ezut�n l�nya sz�letett, feh�r volt a bõre, mint a h�, piros az arca, mint a v�r, fekete a haja, mint az �benfa. El is nevezt�k H�feh�rk�nek. S ahogy a gyermek megsz�letett, a kir�lyn� meghalt.

Mikor a gy�sz�v letelt, a kir�ly �j feles�get hozott a h�zhoz. Sz�p asszony volt az igaz, de olyan b�szke, olyan kev�ly, sehogyan sem tûrhette, hogy valaki szebb legyen n�la. Volt egy var�zst�kre, azt minduntalan vallat�ra fogta:

Mondd meg n�kem, kis t�kr�m:
ki a legszebb a f�ld�n?

Ilyenkor a t�k�r mindig azt felelte:

�rnõm, nincs a vil�gnak
szebb asszonya ten�lad.

Erre azt�n a kir�lyn� sem aggodalmaskodott tov�bb, mert tudta, hogy a t�kre nem mond m�st, mint sz�ntiszta igazs�got.

Telt-m�lt az idõ, esztendõ esztendõre. H�feh�rke nõtt, n�vekedett, �s h�t�ves kor�ra olyan sz�p lett, mint maga a ragyog� nap, szebb m�g a sz�ps�ges kir�lyn�n�l is. Ez eleinte nem sokat t�rõd�tt a mostohal�ny�val, hanem egyszer azt�n gyan�t fogott, bez�rk�zott a szob�j�ba, elõvette a t�kr�t, �s megk�rdezte:

Mondd meg n�kem, kis t�kr�m:
ki a legszebb a f�ld�n?

De a t�k�r ez�ttal nem �gy felelt, ahogyan a kir�lyn� szerette volna, hanem azt mondta:

Sz�p vagy, �rnõm, de tudd meg:
H�feh�rke sz�zszor szebb.

A kir�lyn� k�kre-z�ldre v�lt az irigys�gtõl, s att�l fogva egyre abban fõtt a feje, hogyan puszt�thatn� el H�feh�rk�t. Nem volt t�bb� se nappala, se �jjele, eg�szen beles�padt a sok em�sztõd�sbe, �gyhogy napr�l napra fogyatkozott a sz�ps�ge. Egyszer azt�n, mikor az ura az orsz�got j�rta, maga el� h�vatta bizalmas udvari vad�sz�t, �s r�parancsolt:

- Vidd ki azt a gyereket az erdõbe, l�tni sem akarom t�bb�! �ld meg, �s bizonys�gul hozd el nekem a sz�v�t!

M�snap a vad�sz, mintha csak s�t�lni k�sz�lne, mag�val h�vta H�feh�rk�t. A l�nyka �r�mest vele ment, mert szerette az erdõ vir�gait, a madarak muzsik�j�t s a lepk�k tarka t�nc�t a lombon �tszit�l� f�nyben. Mind beljebb �s beljebb mentek, m�g egy tiszt�sra nem �rtek; ott meg�lltak, s a vad�sz elõvette a k�s�t, hogy meg�lje H�feh�rk�t. De a l�nyka k�ny�rg�sre fogta a dolgot:

- Kedves vad�sz, k�rve k�rlek, hagyd meg az �letemet; �gy eltûn�k ebben a rengetegben, h�remet sem hallj�k t�bbet!

A vad�sz megsz�nta, �s �tj�ra engedte.

- Menj csak, szeg�ny kisl�ny! - mondta, �s gondolatban hozz�tette: "Hamarosan �gyis f�lfalnak a vad�llatok." De az�rt nagyon megk�nnyebb�lt a sz�ve, hogy nem neki kellett egy ilyen sz�p teremt�snek a v�r�t kiontania. �ppen arra szaladt egy vadmalac, azt megfogta, lesz�rta, kiv�gta a sz�v�t �s hazavitte bizonys�gul a kir�lyn�nak. Annak erre egyszeriben megj�tt a kedve, mert h�t azt hitte, H�feh�rke nem �l m�r.

Szeg�ny l�nyka pedig ment, ment tov�bb, egyes-egyed�l az �ttalan rengetegben. A f�k k�zt mind sûrûbb lett a hom�ly, neki pedig egyre jobban elszorult a sz�ve f�lelm�ben. Ahogy az �rnyak ingtak: mintha �ri�sok fenyegetn�k; ha lev�l rezzent: mintha moh� szemek lesn�nek ut�na a lombb�l. �g reccsent a l�ba alatt; õ megijedt tõle, fut�snak eredt. Szaladt �rkon-bokron �t, f�szk�kre t�rt madarakat, odvukba b�jt �llatokat riasztott f�l; ha gally suhintott a v�ll�ra, ha inda akaszkodott a szokny�j�ba, �gy megrettent, majd el�llt a sz�vver�se. V�gre ritkult kiss� az erdõ, s õ egy par�nyi tiszt�son kis h�zik�t pillantott meg a hom�lyban. Egyszeriben megk�nnyebb�lt �sszeszedte marad�k erej�t, odaszaladt a kis h�zhoz, �s bel�pett.

Odabent par�nyi volt minden de olyan tiszta, olyan takaros, hogy azt el sem lehet mondani. A szoba k�zep�n ter�tett asztalka �llt, az asztalk�n h�t t�ny�rka, s mindegyik mellett kicsi kan�l, kicsi k�s, kicsi villa, poh�rka. A fal mellett h�t �gyacska, minden �gyon habfeh�r ter�tõ.

H�feh�rke nagyon meg�hezett, nagyon megszomjazott; le�lt a kis asztalhoz, s m�r-m�r nekikezdett a falatoz�snak; hanem akkor arra gondolt: az, akinek õ megeszi a vacsor�j�t, az bizony �hen marad ma este. Ez�rt h�t sorra mind a h�t t�ny�rk�b�l evett egy kev�s fõzel�ket, hozz� mind a h�t szelet keny�rk�bõl t�rt egy csipetnyit, �s r� mind a h�t poh�rk�b�l ivott egy cs�pp bort. Azt�n, mert nagyon f�radt volt, le akart fek�dni. Csakhogy az egyik �gyacska t�l keskeny volt neki, a m�sik meg t�l r�vid; egyiket a m�sik ut�n pr�b�lta ki, m�g azt�n a hetedikben v�gre k�nyelmesen el tudott helyezkedni. Letette a fej�t a kicsi p�rn�ra, �s nyomban elaludt.

Odakint lassan leereszkedett az este. Csillagok lobbantak az �gen, de mintha lent a f�ld�n a hegyoldalon is csillagok mozogn�nak, h�t imbolyg� kicsi csillag, libasorban. H�t par�nyi b�ny�szl�mpa volt az, f�ny�kn�l h�t kis t�rpe tartott hazafel� vid�man a lesz�ll� �jszak�ban. Ott laktak a tiszt�s sz�l�n a h�zik�ban; kora reggel �tra keltek, napestig dolgoztak, �rcet b�ny�sztak a hegyekben s este azt�n v�llukra vett�k a szersz�mukat, �s v�g n�tasz�val hazat�rtek. �gy �ltek ott b�kess�gben, ki tudja, mi�ta. Soha nem h�borgatta õket senki soha nem zavarta meg semmi az �let�k rendj�t.

Ma azonban, ahogy a h�zukba bel�ptek, a h�t kicsi l�mpa vil�g�n�l nyomban �szrevett�k, hogy valaki j�rt ott: nem tal�lt�k a szob�csk�t olyan rendben, amilyenben reggel hagyt�k. Futkostak, n�zegettek, tanakodtak; egyszer csak az elsõ felki�ltott:

- Ki �lt a sz�kecsk�men?

S a m�sodik:

- Ki evett a t�ny�rk�mb�l?

A harmadik:

- Ki cs�pett a keny�rk�mbõl?

A negyedik:

- Ki csent a fõzel�kembõl:

Az �t�dik:

- Ki haszn�lta a kis vill�mat?

A hatodik:

- Ki v�gott a kis k�semmel?

A hetedik:

- Ki ivott a poh�rk�mb�l?

Akkorra az elsõ t�rpe m�r azt is �szrevette, hogy az �gya k�zep�n kis g�dr�cske m�ly�l. Nosza, f�lki�ltott:

- Ki fek�dt az �gyacsk�mban?

Mind �sszeszaladtak, mind azt kiab�lt�k:

- Az eny�mben is fek�dt valaki!

- Az eny�mben is!

�s forgatt�k a p�rn�jukat, emelgett�k a takar�jukat, m�g az �gy al� is bekukkantottak, �gy kerest�k az idegent, m�g a hetedik �gyban f�l nem fedezt�k H�feh�rk�t. Ott fek�dt, ott aludt �desdeden. Bõre, mint a h�, arca, mint a v�r, haja, mint az �ben; olyan gy�ny�rû volt, hogy a t�rp�knek m�g a l�legzet�k is elakadt az �lm�lkod�st�l, ahogy tetõtõl talpig v�gigj�ratt�k rajta a l�mp�suk f�ny�t.

- Egek ura - rebegt�k -, de t�nd�rsz�p gyermek!

Hagyt�k, hadd aludj�k; l�bujjhegyen j�rtak-keltek, cs�ndben k�lt�tt�k el a vacsor�jukat, azt�n lefek�dtek, hat a maga megszokott hely�re, a hetedikkel pedig mindegyik megosztotta egy-egy �r�ra az �gyacsk�j�t.

M�snap reggel, ahogy f�l�bredt, H�feh�rke h�t csod�lkoz� kis t�rp�t pillantott meg az �gya k�r�l. Nagyon megijedt tõl�k, de azok olyan szel�den, olyan bar�ts�gosan mosolyogtak r�, hogy csakhamar megnyugodott.

- H�t te ki vagy, mi vagy? Mi a neved? Hogy ker�lt�l a h�zunkba? k�rdezgett�k.

H�feh�rke sorj�ban mindent elmes�lt nekik: hogy hogyan akarta elem�szteni a mostoh�ja, hogyan sz�nta meg �s engedte �tj�ra az irgalmas vad�sz, hogyan maradt mag�ra a rengetegben, s hogyan futott sz�vszakadva a vadonban, m�g v�g�l r� nem bukkant erre a h�zik�ra. A t�rp�k nagy figyelemmel hallgatt�k, s mikor a t�rt�netnek v�ge szakadt, tanakodtak egy kicsit egym�s k�zt, azt�n elõ�llt a legidõsebbik, �s �gy sz�lt:

- Ha meg�g�red, hogy gondj�t viseled a h�zunknak, fõz�l, mosol, varrsz �s foltozol r�nk, mi sz�vesen itt tartunk magunkn�l; megl�sd, j� sorod lesz, nem lesz semmiben hi�nyod.

H�feh�rke meg�r�lt az aj�nlatnak, megk�sz�nte a t�rp�k j�s�g�t �s n�luk maradt. Reggel a h�t kis b�ny�sz kivonult a hegyekbe, a l�nyka meg nekil�tott a munk�nak: kitakar�tott, bevetette az �gyakat, megvarrta az elv�sott feh�rnemût, foltot vetett a kab�tk�k kikopott k�ny�k�re, s�t�tt-fõz�tt, s mikor este f�lhangzott a hazat�rõ t�rp�k vid�m n�t�z�sa, s a hegy lejtõj�n f�ltûnt a h�t kicsi l�mpa imbolyg� csillagf�nye, m�r k�szen v�rta õket az �zes, friss vacsora.

- Ami�ta �l�nk, soha nem volt ilyen j� sorunk! - mondogatt�k a t�rp�k, �s m�g a sz�juk sz�l�t is megnyalt�k egy-egy jobb falat ut�n. Bezzeg szerett�k is, f�ltett�k is H�feh�rk�t, s valah�nyszor mag�ra hagyt�k, mindig a lelk�re k�t�tt�k:

- �vakodj�l a mostohaany�dt�l! Hamarosan meg fogja tudni, hogy itt vagy; tal�n m�ris tudja, tal�n m�ris rosszat forral ellened. Vigy�zz, be ne engedj senkit a h�zba, ha mi nem vagyunk itthon!

A t�rp�k j�l sejtett�k a dolgot. A gonosz kir�lyn� ugyanis egy sz�p napon megint elõvette a var�zst�kr�t. Nem mintha f�lt volna, hogy valaki szebb lehet n�la a vil�gon, hanem mert hi� volt, �s szerette hallani, ahogy a t�k�r a sz�ps�g�t dics�ri. F�l�je hajolt h�t, belemosolygott, megk�rdezte:

Mondd meg n�kem, kis t�kr�m:
ki a legszebb a f�ld�n?

A t�k�r pedig �gy felelt:

Sz�p vagy, �rnõm, de tudd meg:
H�feh�rke sz�zszor szebb.
Hegyek k�z�tt �l mag�ban,
a h�t t�rpe h�z�ban.

A kir�lyn� �gy megr�m�lt, majd kiejtette a t�kr�t a kez�bõl. Haragj�ban nyomban a vad�szt h�vatta, hogy elõbb kivallassa, azt�n meg a fej�t v�tesse, ami�rt �letben hagyta H�feh�rk�t; hanem annak hûlt helye volt m�t az udvar�ban: elunta gonosz �rnõj�nek sok kegyetlen szesz�ly�t, s elszegõd�tt m�shov�.

A kir�lyn�t csak ann�l jobban em�sztette a m�reg. D�lva-f�lva j�rt a palot�ban, szolg�l�nak, komorn�nak nem volt tõle marad�sa. Se l�tott, se hallott, egyre csak azon t�prengett, hogyan puszt�tsa el H�feh�rk�t, mert h�t tudta: addig egy pillanatra meg nem nyugszik a lelke az irigys�gtõl; am�g nem õ lesz a legszebb a vil�gon. V�g�l is kieszelt valamit. Bez�rk�zott a belsõ szob�j�ba, bekente hamuval az arc�t, befestette sz�rk�re a haj�t, levetette sz�p kir�lynõi ruh�j�t, �s mindenf�le hitv�ny g�nc�t aggatott mag�ra, a nyak�ba akasztott egy l�dik�t, �s kendõt k�t�tt a fej�re, senki nem ismerhetett r�, mindenki h�zal� v�nasszonynak n�zte volna. �gy indult �tnak a hegyen �t a h�t t�rpe h�z�hoz.

- Selymet, b�rsonyt vegyenek! - ki�ltotta �s bekopogtatott.

H�feh�rke kikukkantott az ablakon.

- J� napot, n�nik�m! Mi van elad�?

- Sz�p port�ka, j� port�ka, selyem�v, b�rsony�v, amilyen sz�nût csak akarsz, lelkecsk�m! - sz�veskedett a v�nasszony, �s mindj�rt elõ is vett a l�dik�j�b�l egy b�rsony�vet.

H�feh�rk�nek tetszett a sok sz�nes holmi; azt gondolta mag�ban: "Ezt a der�k asszonys�got igaz�n beengedhetem." Eltolta a reteszt, �s kinyitotta az ajt�t. A v�nasszony bement, kirakta az asztalra az �ruj�t, �s m�g H�feh�rke v�logatott az �vek k�zt, vizsga szemmel k�r�lk�mlelt, hogy val�ban egyed�l vannak-e a h�zban. A l�nyka n�zegette az �veket, kendõket, szalagokat, egyik jobban tetszett neki, mint a m�sik, nem tudta, melyiket v�lassza.

- Nem �gy kell azt, �des lelkem - h�zelgett a v�nasszony -, f�l kell pr�b�lni, hadd l�ssuk, melyik illik a legjobban a ruh�dhoz!

Fogott egy h�mes selyem�vet, r�pr�b�lta a l�nyka derek�ra.

- Ugye, milyen pomp�s? - mondta kacagva, azzal r�ntott egyet az �v�n, megh�zta, gyorsan megcsom�zta, s �gy elszor�totta vele H�feh�rke v�kony derek�t, hogy szeg�ny l�nynak elakadt a l�legzete. Els�padt, �s �sszeesett, mintha m�r nem is lenne benne �let.

- No, te sem vagy m�r a legszebb, legf�ljebb csak volt�l! - mondta a v�nasszony el�gedetten, �s �jra kacagott egyet, de az a kacag�s olyan volt, mint a holl� k�rog�sa. M�g egyszer v�gigm�rte az �lettelen�l heverõ l�nyk�t, �s kisietett a h�zb�l.

Alkonyatkor hazat�rtek a b�ny�b�l a t�rp�k. Majd a f�ldbe gy�kerezett a l�buk a r�m�lettõl, amikor megl�tt�k a f�ld�n H�feh�rk�t. Egy percig moccanni sem tudtak, azt�n l�mp�t, szersz�mot ledobtak, odaszaladtak hozz�, sz�longatt�k, �lesztgett�k, de hi�ba: a l�nyka meg sem rebbent; mintha meghalt volna.

Akkor a t�rp�k gy�ng�den f�lemelt�k, hogy r�fektess�k az �gy�ra; ketten a v�ll�n�l, ketten a derek�n�l, ketten a l�b�n�l fogt�k, a hetedik meg a fej�t tartotta nagy �vatosan. Ahogy �gy vitt�k, az egyik kis t�rpe egyszer csak �szrevette rajta az idegen selyem�vet.

- Oda n�zzetek! - ki�ltotta. - Elk�t�tt�k a derek�t!

Gyorsan letett�k az �gyra, szaladtak oll��rt, k�s�rt, elv�gt�k az �vet, s l�m: H�feh�rke pihegni kezdett, lassan visszat�rt bel� az �let; kinyitotta a szem�t, f�l�lt az �gyon, �s csod�lkozva k�rdezte, mint aki m�lys�ges m�ly �lomb�l �bred:

- Hol vagyok?

- Itt vagy n�lunk! - felelt�k a t�rp�k �rvendezve, hogy v�gre hallj�k a hangj�t. - De h�t mi t�rt�nt veled, am�g mi oda voltunk?

H�feh�rke elmondta nekik, hogyan kopogtatott be hozz� a v�nasszony, hogyan rakta ki, hogyan k�n�lgatta a port�k�j�t, s hogyan pr�b�lta r� a selyem�vet a derek�ra; de t�bbre nem eml�kezett.

- Az a h�zal� v�nasszony nem volt m�s, mint az elvetem�lt kir�lyn�; a gonosz �gy akarta kioltani az �letedet. Most az egyszer kudarcot vallott, de az�rt aligha fog felhagyni gal�d sz�nd�k�val. L�gy h�t nagyon �vatos: ha nem vagyunk itthon, ne engedj be senkit a h�zba!

A kir�lyn� pedig, ahogy haza�rt, ledob�lta a g�nceit, mag�ra �lt�tte pomp�s selyemruh�j�t belen�zett a var�zst�kr�be, �s megk�rdezte:

Mondd meg n�kem, kis t�kr�m:
ki a legszebb a f�ld�n?

De a t�k�r most is csak �gy felelt:

Sz�p vagy, �rnõm, de tudd meg:
H�feh�rke sz�zszor szebb.
Hegyek k�z�tt �l mag�ban,
a h�t t�rpe h�z�ban.

A kir�lyn� felugrott �lt�bõl, �s m�rg�ben majdnem a falhoz csapta igazmond� var�zst�kr�t.

Mikor azt�n kiss� lecsillapodott az indulata, t�prengeni kezdett, forralta mag�ban az egyik gonosz tervet a m�sik ut�n, m�g v�g�l meg nem �llapodott a leggonoszabbn�l.

�rtett a boszork�nymesters�ghez, bez�rk�zott h�t a kotyvaszt�mûhely�be, t�zet rakott, p�pet kavart, �s fabrik�lt egy m�rgezett f�sût. Mikor azzal elk�sz�lt, megint fel�lt�z�tt v�nasszonynak, megint bekente hamuval az arc�t, megint befestette sz�rk�re a haj�t, megint l�dik�t akasztott a nyak�ba de most m�g sokkal v�nebbnek, sokkal t�rõd�ttebbnek l�tszott, mint a m�ltkor. Botot fogott a kez�be, �s mintha hib�s volna a l�ba, s�ntik�lva indulta hegyen �t a h�t t�rpe h�za fel�.

Ahogy oda�rt, felnyitotta a nyakba val� l�dik�ja tetej�t, �s sip�tozva k�n�lni kezdte a port�k�j�t.

- Csatot, gombot, f�sût vegyenek!

H�feh�rke kisz�lt az ablakon:

- Menj csak tov�bb, j� asszony, nem szabad beengednem senkit.

- De megn�zni csak megn�zheted a port�k�mat! - mondta a v�nasszony. Odabicegett a l�dik�j�val az ablak al�, �s mutogatni kezdte az �ruj�t: a f�nyes gombokat, a csinos csatokat s legv�g�l a f�sût.

- Jaj, �ppen egy ilyen f�sû kellene nekem! - mondta H�feh�rke. - Add csak ide, n�nik�m!

- F�lek, hogy nem adod vissza, t�rt�nt m�r velem ilyesmi! - felelte az �reg. - Gyere ki, ha olyan k�v�ncsi vagy r�.

"Ej - gondolta mag�ban H�feh�rke -, ez az egy�gyû �regasszony csak nem �rthat nekem!" - azzal kinyitotta az ajt�t. A v�nasszony odatipegett de minden l�p�sn�l szisszent egyet, mint akinek nagyon f�j a l�ba. "M�gsem engedhetem, hogy ez a szeg�ny any�ka itt �lljon a k�sz�b�n" - gondolta H�feh�rke, �s beh�vta az �reget: �lj�n le, pihenje ki mag�t, mielõtt tov�bbmegy. �s k�zben a f�sûre is megalkudtak.

- J� vagy hozz�m, kisl�nyom - mondta akkor a v�nasszony -, j�val akarok fizetni �rte. Nagy gond lehet neked minden reggel ez a sûrû hajad; gyere ide, hadd f�s�ljelek meg egyszer rendesen, am�g itt �ld�g�lek.

H�feh�rke le�lt egy zs�molyra az �regasszony l�b�hoz, �s odatartotta neki a fej�t. De alig mer�lt a f�sû �benfekete haj�ba, hatni kezdett a m�reg �s a l�nyka eszm�letlen�l hanyatlott a f�ldre.

�les holl�hangj�n nagyot kacagott a gonosz kir�lyn�, �s el�gedetten d�rzs�lte a kez�t.

- No, te vil�gsz�pe, most azt�n megj�rtad! - mondta k�r�r�mmel, �s kisietett a h�zb�l.

Csakhamar hazaj�ttek a b�ny�b�l a t�rp�k; megl�tt�k a f�ld�n H�feh�rk�t, �s t�st�nt tudt�k, hogy megint a mostohaanyja j�rt ott, Nosza, keresni, kutatni kezdtek; megtal�lt�k a haj�ban a m�rgezett f�sût, fogt�k, tûzbe dobt�k; mire el�gett, H�feh�rke is mag�hoz t�rt �jult�b�l. Elmondta, mi t�rt�nt vele, a t�rp�k pedig �jra a lelk�re k�t�tt�k, ki ne nyissa t�bb� senkinek az ajt�t.

A kir�lyn� meg, ahogy haza�rt, �ppen csak ledob�lta mag�r�l a g�nceit, m�ris elõvette a t�kr�t.

Mondd meg n�kem, kis t�kr�m:
ki a legszebb a f�ld�n?

A t�k�r pedig azt felelte:

Sz�p vagy, �rnõm, de tudd meg:
H�feh�rke sz�zszor szebb.
Hegyek k�z�tt �l mag�ban,
a h�t t�rpe h�z�ban.

A kir�lyn� tetõtõl talpig reszketni kezdett m�rg�ben; rik�csolt; csapkodta, ami a keze �gy�be akadt; m�g a t�j�k�ra sem mert menni senki a szob�j�nak. Tombolt vagy egy f�l napig; akkor elt�k�lten azt mondta: "H�feh�rk�nek pedig meg kell halnia, ak�r az �letem �r�n is!"

T�l a boszork�nykonyh�j�n volt a kir�lyn�nak egy m�g titkosabb kis kamr�ja, abban tartotta a leg�ld�klõbb m�rgeket, ott k�sz�tette elõ legf�lelmesebb fondorlatait. Parancsba adta az udvari n�pnek, hogy senki ne merje h�borgatni, hozatott mag�nak egy hib�tlan, sz�p alm�t a kir�lyi kert legszebb almaf�j�r�l, �s bez�rk�zott vele ebbe a titkos kamr�j�ba. Ott neki�lt a munk�nak, dolgozott eg�sz nap, eg�sz �jjel, f�lhaszn�lt minden fort�lyt, �sszeszedte minden tudom�ny�t, s addig f�l se kelt a boszork�nyasztala mellõl, m�g az alma piros fel�t �t nem itatta gyilkos m�reggel. Akkor azt�n fel�lt�z�tt alma�rus menyecsk�nek, kosarat vett a karj�ra, telerakta alm�val, legtetej�re r�tette a legszebbiket, a m�rgezettet, s �gy indult a hegyen �t a h�t t�rpe h�z�hoz.

Mikor oda�rt, nagy hangon r�kezdte:

- �des alm�t vegyenek! Sz�p alm�t vegyenek!

H�feh�rke kin�zett az ablakon, megtetszett neki a sz�p gy�m�lcs, s r�ad�sul a menyecske olyan bar�ts�gosan k�n�lgatta, hogy azt nem lehetett sz� n�lk�l meg�llni.

- Venni venn�k - mondta -, de nem szabad senkit beengednem, a h�t t�rpe megtiltotta.

- Ha nem veszel, nem veszel - r�ntott egyet a v�ll�n a parasztasszony -, kapok �n el�g vevõt az alm�mra! De hogy te se b�sulj, nesze, ezt a legszebbiket neked adom, k�stold meg!

H�feh�rke m�r-m�r kiny�lt �rte, de nyomban vissza is kapta a kez�t.

- Nem - mondta -, semmit nem szabad elfogadnom.

- Ejha - ki�ltott a menyecske -, de kurta p�r�zon tartanak a gazd�id! Tal�n csak nem att�l f�ltenek, hogy valaki megm�rgez? No, hogy megnyugtassalak, ezt a fak� fel�t majd megeszem �n, �s a piros meg legyen a ti�d.

Azzal kett�szelte az alm�t, a feh�r fel�t megtartotta mag�nak, a pirosat meg odaadta H�feh�rk�nek.

H�feh�rke n�zegette, forgatta a pirospozsg�s f�l alm�t, szerette volna is, meg nem is; de mikor hallotta, milyen j��zûen harsan a gy�m�lcs friss h�sa a menyecske foga alatt, õ sem t�tov�zott tov�bb, sz�j�hoz emelte �s beleharapott. S abban a pillanatban holtan esett �ssze.

A kir�lyn� gonosz k�rog�ssal, hosszan f�lkacagott:

- Feh�r volt�l, mint a h�, piros volt�l, mint a v�r, fekete volt�l, mint az �ben, de most m�r a t�rp�k sem tudnak lelket verni bel�d!

Sarkon fordult �s elindult; oly sebesen j�rt, mint a sz�l, a kendõje �gy lobogott, mint a holl� sz�rnya; s mintha vihar t�pn� õket, z�gtak, ny�gtek nyom�ban az erdõ f�i. Otthon �t sem �lt�zk�d�tt, szaladt egyenesen a t�kr�hez:

Mondd meg n�kem, kis t�kr�m:
ki a legszebb a f�ld�n?

�s a t�k�r v�gre azt felelte:

Te vagy, �rnõm, a legszebb.

Erre azt�n a kir�lyn� irigy sz�ve is megnyugodott, ha az irigy sz�vnek egy�ltal�n lehet nyugov�sa.

Este a t�rp�k hazat�rtek a hegyekbõl, s ott tal�lt�k H�feh�rk�t a f�ld�n. T�st�nt tudt�k, hogy megint a gonosz mostoha j�rt itt. Kerest�k, kutatt�k, nincs-e valami m�rgezett holmi rajta, meglocsolt�k az arc�t friss v�zzel, �lesztgett�k, k�lt�gett�k, de hi�ba. Nem haszn�lt semmi: H�feh�rke most igaz�ban meghalt.

Akkor a t�rp�k felravatalozt�k, mind a heten k�r�l�lt�k, s h�rom napon, h�rom �jen �t siratt�k. Negyednap lett volna a temet�s; de H�feh�rke a negyedik nap reggel�n is �ppen olyan sz�p volt, mint �let�ben, bõre, mint a h�, arca, mint a v�r, haja, mint az �ben; mintha csak m�lys�ges-m�ly �lmot aludn�k a feh�r vir�gos ravatalon. A gy�szol� kis t�rp�k l�bujjhegyen j�rtak k�r�l�tte, mintha f�ln�nek, hogy felzavarj�k; meg-meg�lltak, hosszan eln�zt�k, s v�g�l az egyik azt mondta:

- Nem, ezt a gy�ny�rû l�nyt nem temetj�k el a cs�nya fekete f�ldbe!

H�feh�rk�t �vegkopors�ba fektett�k s arra aranybetûkkel r��rt�k a nevet, meg hogy aki benne pihen, kir�lyl�ny volt; azt�n. kivitt�k a hegyre, egy tiszt�son letett�k egy p�zsitos halomra, �s b�cs�t vettek tõle. De att�l fogva csak hatan j�rtak a b�ny�ba, mert egyik�k mindig ott õrk�d�tt a tiszt�son, �s vigy�zott az �vegkopors�ra. Az erdõbõl õzik�k �s m�kusok j�ttek a kopors�hoz, a tiszt�s k�r�l a f�kon pedig ott rostokolt egy bagoly meg egy holl� meg egy gerle; gy�szolt�k H�feh�rk�t, akinek m�g mindig olyan volt a bõre, mint a h�, olyan az arca, mint a v�r, �s olyan a haja, mint az �ben.

�gy telt-m�lt az idõ ny�rra t�l t�lre ny�r, a lombok lehulltak meg �jra kizsend�ltek, a f�szkekben mad�rfi�k�k csivogtak, �s zsenge kis õzgid�k d�rzs�lgett�k b�rsonyos nyakukat a v�n t�lgyek derek�hoz, �s egyszer egy ilyen tavaszi napon egy kir�lyfi vetõd�tt az erdõbe. Addig-addig bolyongott, m�g ki nem bukkant a tiszt�sra, ahol H�feh�rke pihent az �vegkopors�ban. Elolvasta az aranybetûs fel�r�st, azt�n le�lt egy kidõlt fat�rzsre, �s csak n�zte, n�zte a sz�ps�ges halottat. Ott �lt, am�g le nem sz�llt az este, akkor bekopogtatott a t�rp�k h�z�ba, �s sz�ll�st k�rt tõl�k �jszak�ra. Azok sz�vesen befogadt�k, megk�n�lt�k vacsor�val is, de a kir�lyfinak nem volt kedve enni, csak �lt sz�tlanul, maga el� meredve, mint akinek a sz�v�t nyomja valami.

V�g�l azt�n r�sz�nta mag�t, s �gy sz�lt a t�rp�khez:

- Adj�tok nekem ezt a kopors�t. Megfizetek �rte!

- De mi a vil�g minden kincs��rt sem v�lunk meg tõle! - felelt�k a t�rp�k.

- H�t ha p�nz�rt nem adj�tok, adj�tok nekem aj�nd�kba - k�rte a kir�lyfi -, mert �n nem tudok �gy �lni tov�bb, hogy ne l�ssam mindig H�feh�rk�t.

Olyan esengve, oly b�san k�rte, hogy a t�rp�knek v�g�l is megesett a sz�v�k rajta, nekiadt�k a halott H�feh�rk�t.

Akkor a kir�lyfi elõsz�l�totta a szolg�it, �s megparancsolta nekik, vegy�k v�llukra, s �gy vigy�k haza kast�ly�ba a kopors�t. Azok meg is indultak vele, s amint vitt�k, egyik�k egyszer csak megbotlott egy cserje�gban. A kopors� megbillent a v�llukon, s att�l a r�zk�d�st�l H�feh�rke sz�j�b�l kifordult a m�rges almadarab; mert amikor a gy�m�lcsbe belek�stolt, t�l nagyot harapott, �s a falat megakadt a tork�n. Szeme felpattant; felemelte a kopors� �vegfedel�t, felk�ny�k�lt a selyemp�rn�n, �s csod�lkozva felki�ltott:

- Hol vagyok?

- N�lam! - felelte boldogan a kir�lyfi. - Te vagy a legdr�g�bb nekem a vil�gon; gyere velem �desap�m kast�ly�ba, l�gy a feles�gem!

Kitûzt�k a lakodalom napj�t, s arra minden szomsz�dos orsz�g kir�ly�t, kir�lyn�j�t megh�vt�k. Oda k�sz�lõd�tt H�feh�rke gonosz mostoh�ja is. Nem tudta, ki lehet a m�tka, csak annyit hallott r�la, hogy nagyon sz�p, bõre feh�r, mint a h�, arca piros, mint a v�r, haja fekete, mint az �ben. Maga sem tudta, mi�rt, valami aggodalom szorongatta a sz�v�t; egyre azon j�rt az esze, hogyan fogja t�lsz�rnyalni sz�ps�g�vel a menyasszonyt, mert h�t ami�ta H�feh�rke meghalt, el sem tudta k�pzelni, hogy valaki szebb is lehet n�la a vil�gon. Soha nem �lt�zk�d�tt m�g ilyen gondosan, soha ilyen sok�ig nem f�s�lte m�g a haj�t, �s csak �gy csillogott-villogott rajta a sok dr�ga �kszer.

Elõ�llt a hatlovas hint� s az udvari n�pnek szeme-sz�ja el�llt az �mulatt�l, amikor a kir�lyn� kil�pett a szob�j�b�l.

Az gõg�s mosollyal pillantott v�gig rajtuk, de mielõtt besz�llt volna a hint�ba m�g egyszer meg akart bizonyosodni a sz�ps�g�rõl. Visszament a szob�j�ba, mintha valamit ottfelejtett volna, elõvette fi�kj�b�l a var�zst�kr�t, f�l�je hajolt, megk�rdezte:

Mondd meg n�kem, kis t�kr�m:
ki a legszebb a f�ld�n?

A t�k�r pedig �gy felelt:

Sz�p vagy, �rnõm, de tudd meg:
a menyasszony sz�zszor szebb.

A kir�lyn� �tkoz�dni kezdett, elszorult a sz�ve, azt sem tudta, hov� legyen f�lelm�ben. Elõsz�r azt gondolta, el sem megy a lakodalomba, de egy percnyi nyugta sem volt, minden�ron l�tnia kellett a m�tk�t.

Ahogy a gonosz kir�lyn� a terembe l�pett, �s megpillantotta H�feh�rk�t, holtan rogyott �ssze rettenetes d�h�ben.