Köszöntő
Már megjöttünk ez helyre, anyák köszöntésére, anyám, légy reménységben, köszöntelek egészségben.
Gyöngyharmatos hajnalba kivirult a hajnalka, szép kivirult hajnalkák, köszöntsétek jó anyát.
Amennyi a zöld fűszál, égen ahány csillag jár, májusban a szép virág: annyi áldás szálljon rád.
Ahány csepp a tengerben, annyi hála szívünkben, gyermekeid hő szavát hallgasd meg ma jó anyánk.
Úgy repültem, mint a madár! Pedig szárnyam sincsen. Virágot is hoztam Neked! Pedig kertem sincsen. A szeretet az én szárnyam Szívem az én kertem. Anyák napján köszöntelek, Édesanyám, lelkem!
Fazekas Anna: Köszöntő
Hajnaltájban napra vártam, hüs harmatban térdig jártam, szellő szárnyát bontogatta, szöghajamat fölborzolta.
Hajnaltájban rétre mentem, harmatcseppet szedegettem, pohárkába gyüjtögettem, nefelejcset beletettem.
Hazamentem, elpirultam, édesanyám mellé bújtam, egy szó sem jött a nyelvemre, könnyem hult a nefelejcsre.
Édesanyám megértette, kicsi lányát ölbevette, sürü könnyem lecsókolta, kedve szóval, lágyan mondta: “Be szép verset mondtál, lelkem, be jó is vagy, kicsi szentem!" S nyakam köré fonva karját ünnepeltük anyák napját.
Donászi Magda: Anyák napján
Tavaszodik, kis kertemben kinyílik a tulipán. Ragyognak a harmatcseppek anyák napja hajnalán.
Kinyílott a bazsarózsa, kék nefelejcs, tulipán, neked adom anyák napján, édes-kedves anyukám.
Donászi Magda: Anyáknapja van ma
Üres a kis csóka fészek Egy májusi reggel. Az öt vidám csókagyerek Tán világgá ment el.
Csóka mama szívdobogva Keresgette oket, De nem látták sem a nyuszik, Sem a fürge őzek.
Jönnek! Szólt a kakukk, Ki a legmesszebbre látott, Kis csőrében mindegyik hoz Egy-egy szál virágot
Hol voltatok? Szólt az anyjuk, S megcsuklik a hangja. Neked hoztunk virágot, Mert ma van anyák napja.
Álmomban az éjszaka aranykertben jártam. Aranykertben aranyfán aranyrigót láttam. Aranyrigó énekét a szívembe zártam. Ahány levél lengedez szélringatta ágon, ahány harmatcsepp ragyog fűszálon, virágon Édesanyám, fejedre annyi áldás szálljon.
Zelk Zoltán: Este jó, este jó
Este jó, este jó este mégis jó. Apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó.
Ég a tűz, a fazék víznótát fütyül bogárkarika forog a lámpa körül.
A táncuk karikás, mint a koszorú, meg is hal egy kis bogár: mégse szomorú.
Lassu tánc, lassu tánc táncol a plafon, el is érem már talán, olyan alacsony.
De az ágy, meg a szék messzire szalad, mint a füst, elszállnak a fekete falak.
Nem félek, de azért sírni akarok, szállok én is mint a füst, mert könnyű vagyok...
Ki emel, ki emel ringat emgemet? kinyitnám még a szemem, de már nem lehet....
Elolvadt a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én.
József Attila: Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral az ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még oszinte ember voltam,
orditottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra,
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám,
s a ruhák fényesen, suhovam,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő, -
szürke haja lebben az égen,
kékitőt old az ég vizében.
Erdélyi József: Anyai szó
Vertük a fecskefészkeket,
az istálló eresz alatt,
kihoztuk és csaptuk a földhöz
a kopasz fecskefiakat.
Nem hatottak meg a kifosztott
madarak sikongásai, -
játszottunk... Van-e különb játék,
mint életekkel játszani?...
Egy kisfecskét én hazavittem,
hogy anyámnak megmutatom –
A szivemet cseréltem el
azon a végzetes napon,
az én ártatlanul kegyetlen,
öldöklő gyermekszivemet...
Anyám is jobban tette volna,
ha nem szült volna engemet!
Nem bántott, csak azt mondta, hogy
a fecske Isten madara,
s aki bántja, azt megveri
az Isten tüzes ostora. Azt kérdezte: hogy esne nékem,
ha megfogna egy óriás,
s kitépné a két kezemet,
mikor nem is volnék hibás?...
Tanyasi játszótársaimnak
elmondtam: mit mondott anyám,
félrelöktek. Nem fogott
rajtuk a jámbor tudomány.
Magam is maradtam, kis tudós,
egy játékommal kevesebb,
két kezem tisztább, mint a másé,
de a két szemem könnyesebb...
Miért is tanitott jóra, szépre?
Miért nem mondta, hogy öld, csak öld,
ne sajnáld a kicsit, a gyengét,
mert az eroseké s Föld,
kiknek szivében nincs bünbánat,
se irgalom, se kegyelem!...
Fegyverrel birják a világot,
és énnekem nincs fegyverem.
Nincs fegyverem más, csak a szó,
és nem hallgat rám a világ,
nem hallja meg, hogy sikoltoznak
fiaik után az anyák.
Nem hallja, hogy siratja rablott
szerelmes a szerelmesét, -
egy neveletlen, óriás,
vad gyermek az emberiség.
Ki fékezi meg ezt a játszó,
gyilkos óriásgyermeket?
Ki fogja égi tudományra
a durva népvezéreket? –
Anyai szó! Angyali szózat,
isteni fegyver, tüzesen
szállj szivről szivre, szájról szájra,
se is némulj el sohasem!...
Létay Lajos: Édesanyám, mit segitsek?
Édesanyám mit segitsek?
Cukrot törjek? Hozzak lisztet?
Megpörköljem tán a kávét?
Elszaladjak hagymaszárért?
Neked száz és száz a dolgod,
mig ebédünk egybehordod;
mig az asztal megteritve,
csak te fáradsz, te s megint te!
Ámde én nem hagylak téged,
tétlen mint is nézhetnélek?
S épp ma van lám neved napja,
hát igy üld meg, mosogatva?
Édesanyám, mit segitsek,
hogy ne fáradj, légy mind frissebb?
Megtennék én mindent érted,
minden gondtól kimélnélek.
Hogy vidáman élj sokáig,
s ifjan lásd meg unokáid.
Dsida Jenő: Hálaadás
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat.
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Köszönöm a lelkét, melybol reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melybol jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!
Benedek Elek: Kisbaconi temetőben
Kisbaconi temetőben
Most van a nap lemenőben,
Ráverődik a sugára
Jó szüleim sirhalmára.
Egykor, régen haj de féltem,
Ha temetőbe léptem,
Vége már a félelemnek,
“Nagyapóék" ott pihennek.
Testem, lelkem hogyha fáradt,
Ide jönni érzek vágyat,
Ide jövök este, reggel,
S beszélek az öregekkel.
Elmondom, hogy bárhol járok
Mindenütt gondolok rájok,
Hálás szivvel, könnyes szemmel,
Gyermeki szent szeretettel.
Hogy mit irtam sok-sok könyvben,
Tolük kaptam mind örökbe,
S ha szivemben van szeretet
Ez az ők szivükből eredt.
A forrását minden jónak
Köszönhetem “Nagyapónak",
Nagyapónak és párjának,
Az én édes nagyanyámnak.
Óh, áldott föld, szent sirhalom,
Szálljon reád csend, nyugalom,
S hogyha pályám megfutottam
Én is itten nyugodhassam.
Mécs László: A királyfi három bánata
Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.
Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?
A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az o édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.
| | |