Élt egyszer egy király; annak volt egy világszép lánya. Ez a lány olyan gyönyörû volt, hogy szebbet képzelni sem lehetett volna nála. De úgy eltelt a szépségével, olyan kevély, olyan fennhéjázó volt, hogy egyetlen kérõjét sem tartotta méltónak magához. Egyiket a másik után kosarazta ki, és ráadásul még gúnyt is ûzött belõlük.
Egyszer a király nagy ünnepséget rendezett, s arra meghívott a környékrõl minden házasulandó férfit. Se szeri, se száma nem volt a vendégnek; akit elriasztott volna a királylány kevélysége, azt odacsalta a szépsége. Azokat, akik a királykisasszony kezére pályáztak, rang és méltóság szerint sorba állították: elöl álltak a királyfik, utánuk a hercegek, grófok és lovagok, legvégül pedig az egyszerû nemesek. Mikor ezzel elkészültek, megverték a dobokat, megfújták a kürtöket, kitárult a palota kapuja, kivonult díszes kísérettel, ajkán fennhéjázó mosollyal a világszép, királylány, és elvonult a kérõk sora elõtt. Némelyikre éppen csak rátekintett, némelyik elõtt megállt s végigmérte, némelyiknél még a száját is elbiggyesztette. Mert hát mindegyiken talált valami kivetnivalót. "Olyan, mint egy boroshordó" mondta egy kövérkésre, egy sovány magasnál meg visszafordult a kísérethez, s azt kérdezte: "Ugyan hová nõ ez az égimeszelõ?" A harmadikat így fitymálta: "Dagadt meg apró, esetlen tuskó"; a negyediket így: "Ez se jó, ez se jó, mint a halál, oly fakó!" Az ötödiket azzal intézte el: "Olyan piros a haja, mint a kakas taraja!" A hatodikkal az volt a baj, hogy nem elég délceg: "Görbe mint a megvetemedett fûzfavesszõ." Mindegyiknek megadta a magáét, de egyiken sem élcelõdött annyit, mint a sor elején egy szép szál, derék királyon, akinek egy kicsit horgasra nõtt az álla.
- Ejha! - kiáltotta. - Nézzétek, ennek éppen olyan az álla, mint egy rigónak a csõre!
Az ifjú királyon rajta is ragadt a csúfnév. Attól fogva csak úgy emlegették, hogy: Rigócsõr király.
Az öreg király a palota tornácáról figyelte a lányát. Látta, egyebet sem tesz, mint gúnyolódik, s a sok egybegyûlt kérõnek mind kiadja az útját. Ezen aztán haragra lobbant, véget vetett az ünnepségnek, útjukra bocsátotta a felsült vendégeket, és maga elé szólítottá a lányát.
- Kevélységednek el fogod venni méltó büntetését - mondta. - Vedd tudomásul: hozzáadlak az elsõ koldushoz, aki a palota kapuján bezörget!
A királylány nem vette komolyra a dolgot, azt hitte, csak fenyegetõdzik az édesapja; bevonult a lakosztályába, élt tovább vidáman, s még másnap, harmadnap is fel-felkacagott, ha eszébe jutott egyik vagy másik pórul járt kérõjének elsavanyodott képe. Meg is feledkezett hamarosan az apja szavairól, s akkor sem gondolt semmi veszedelemre, amikor néhány nap múlva zene zendült, énekszó hangzott föl az ablakai alatt, s egy koldus kezdte fújni a nótáját valami kis alamizsnáért.
A király éppen a trónteremben idõzött, s amikor meghallotta az udvar felõl a muzsikát, kiküldte nyomban a szolgálattevõ kamarást, nézze meg, mi történik odakint. A kamarás csakhamar visszajött és jelentette:
- Egy énekes koldus nótázik az ablak alatt.
- Vezessétek azonnal elébem! - adta ki a parancsot a király.
A testõrök lementek, és a trón elé állították a koldust. Piszkos volt, poros volt, ruhája viseltes, haja gondozatlan, arca borostás; félszegen várakozott a kíváncsi udvari nép gyûrûjében, míg a királylány be nem vonult, és helyet nem foglalt apja mellett. Akkor a király intett, a koldus meg rákezdte: énekelt egy verset, pengette hozzá a zeneszerszámát, s amikor befejezte, egy kis jószívû adományt kért.
- Nagyon tetszett nekem a nótád - mondta a király. - Ezért tisztességes jutalmat érdemelsz. Itt a lányom: neked adom feleségül.
Most aztán megrettent ám a királylány! Könnyek szöktek a szemébe, esengve fordult az édesapjához, de az nem tágított.
- Megmondtam neked: nem kellettek a királyi kérõk, hát hozzáadlak a legelsõ koldushoz, aki a palota kapuján bezörget.
Nem használt sem sírás, sem könyörgés; a király véghezvitte, amit föltett magában, s ott helyben összeadták a koldust meg a királylányt.
Mikor ez megtörtént, azt mondta a király:
- Nem illik, hogy egy koldusasszonyt tartsak a palotámban; szedd a sátorfádat, mehetsz az uraddal!
A koldus kézen fogta a kevély királylányt, kivezette a palotából, és gyalogszerrel nekivágtak a nagyvilágnak. Mentek, mendegéltek; egy idõ múlva egy szép nagy erdõbe jutottak. A királylány megkérdezte:
Kinek az erdeje ez a kerek erdõ?
A koldus meg azt felelte:
Rigócsõr királyé ez a kerek erdõ;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
Mire a királylány szomorúan:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsõr királyhoz hozzámentem volna!
Átvágtak az erdõn, kibukkantak a mezõre. A lány megint megkérdezte:
Kinek a mezeje ez a szép zöld mezõ?
A koldus azt felelte:
Rigócsõr királyé ez a szép zöld mezõ;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
Mire a királylány még szomorúbban:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsõr királyhoz hozzámentem volna!
Áthaladtak a mezõn, és nemsokára egy nagy városba értek. A királylány itt is megkérdezte:
Kinek a városa ez a tágas város?
A koldus pedig így felelt neki:
Rigócsõr királyé ez a tágas város;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
A lány meg, olyan szomorúan, hogy a könnye is kicsordult:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsõr királyhoz hozzámentem volna!
De a koldus most már nem állta meg tovább, keményen rászólt:
- Nem tetszik nekem, hogy mindig más férjet kívánsz magadnak. Én talán nem vagyok elég jó neked?
A királylány megijedt, szólni se mert többet, de mikor egy irinyó-pirinyó házikóhoz értek, s az elõtt megálltak, nem bírta tovább, csak kiszaladt belõle a kérdés:
Miféle viskó ez? Hisz bele se férek!
Kié ez a hitvány, nyomorult kis fészek?
A koldus pedig azt felelte:
- Ez a mi házunk, itt fogunk lakni. A kevély királylánynak bizony le kellett hajtania a fejét, hogy az alacsony ajtón beférjen.
- Hát a szolgák hol vannak? - kérdezte.
- Miféle szolgák? - felelte a koldus. - Ha akarsz valamit, magadnak kell megszerezned, itt ugyan más nem gondoskodik rólad! De elég a szóbeszédbõl: rakj tüzet, fõzz vacsorát, éhes vagyok, fáradt vagyok!
De hát honnét is értett volna a királylány a tûzrakáshoz meg a fõzéshez? A koldusnak kellett segítenie, hogy végül is menjen valahogy a dolog. Aztán elköltötték a sovány estebédet, és lefeküdtek.
Másnap már kora hajnalban kiráncigálta a koldus a királylányt az ágyból.
- Mit képzelsz itt is délig heverészhetsz? Gyerünk, dologra; tedd rendbe a házat, készíts ebédhez, hasogasd fel a fát, s ha azzal megvagy, ott a kert, tele van gazzal, meg kell kapálni!
Szegény királylány fölkelt nagy álmosan, kisöpörte a házat, meghámozta az ebédhez a krumplit, ahogy tudta, fölhasogatta a fát, aztán fogta a kapát, kiment a kiskertbe, beállt a gazba, és vágni kezdte, de olyan keservesen, hogy minden kapavágásnál kiperdült egy könny a szemébõl. Finom kis kezét törte a kapanyél, fájt a dereka a hajladozástól, gyenge bársonyos talpát sütötte a forró homok, de mindennél jobban fájt a szíve: szánta-bánta kevélységét, s egyre azt sóhajtozta:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsõr királyhoz hozzámentem volna!
Így tengõdtek egy ideig, s amijük volt, lassan mind fölélték. Akkor azt mondta az ember:
- Hallod-e, asszony! Ez így nem mehet tovább: mindig csak enni, semmit nem keresni! Mától fogva kosarat fogsz fonni.
Azzal kiment a határba, vágott egy nyaláb vesszõt a rekettyésben, és hazavitte a királylány meg nekiült a kosárfonásnak. Fonta, fonta, amíg bírta, de hát nem bírta sokáig, a nyers fûzfavesszõktõl kisebesedett az ujja.
- Ehhez, látom, nem értesz - mondta az ember -, talán a szövéshez több tehetséged van.
De a királylány hiába igyekezett, a szövéssel sem volt nagyobb szerencséje, alig fogott hozzá, az érdes szál csakhamar fölvérezte az ujját.
Az ember bosszankodva legyintett:
- Én ugyan megjártam veled! Ki látott ilyen asszonyt, aki még csak nem is konyít semmiféle rendes munkához! Valami mást kell megpróbálnunk: ezentúl korsókkal, agyagedényekkel fogunk kereskedni. Én majd beszerzem az árut, te meg kiülsz vele a piacra. Nem várhatjuk, amíg a sült galamb a szánkba repül!
A királylány szíve elszorult az aggodalomtól. Hogy õ ott üljön a piacon, és edényeket áruljon! Ha arra gondolt, hogy valaki meglátja ott az édesapja udvarából, majd megfagyott a vére, úgy félt tõle, hogy kinevetik: lám, hogy fenn hordta az orrát, most bezzeg õ sem különb, mint a többi egyszerû kofaasszony! De hát mit tehetett volna? Ha nem akart éhen halni, engedelmeskednie kellett. Mikor eljött a vásár napja, kora hajnalban fölszedelõzködött, kiült a piacra, kirakta maga köré az edényeit, és elkezdte, elõbb csak úgy röstelkedve, félénk rebegéssel, aztán lassan nekibátorodva:
- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!
Az emberek szívesen vették a portékáját: szép volt az edény, de még szebb, aki kínálta; nem alkudtak sokat, megadták, amit kért érte; olyan is akadt, aki el sem vitte, amit vett otthagyta neki pénzestül. Alkonyatra az asszony mind túladott az edényeken; s egy teli kendõ pénzt vitt haza az urának. Most aztán megint abból éldegéltek, ameddig tartott.
Mikor elfogyott, az ember megint beszerzett egy halom edényt, a királylány pedig ismét kiment vele a piacra. Letelepedett mindjárt a piactér sarkán, közvetlenül az út mellett; kirakta a sok edényt, s árulni kezdte:
- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!
Hát ahogy ott üldögél, egyszer csak por kavarodik az úton: arra vágtat egy részeg huszár, egyenest az edények közé rúgtat, és ízzé-porrá zúzza valamennyit. A királylány sírva fakadt, azt sem tudta szegény, hová legyen félelmében.
- Jaj, mi lesz velem - keseregte -, mit szól majd az uram a kárhoz!
Hiába csitították; hiába vigasztalták; felugrott a zsámolyról, otthagyta a sok cserepet, hazaszaladt, s elmondta az urának, mi történt.
- Ki hallott már ilyet: törékeny edénnyel kiülni az út szélére, hogy mindenki belegázoljon! - mérgelõdött az ember. - Magad is láthatod, nem való vagy te semmi rendes munkára! Szerencsére délelõtt fönt jártam a király szakácsánál, érdeklõdtem, nincs-e szükségük szolgálóra; megígérte, hogy felfogadnak konyhalánynak.
Konyhalány lett hát a királylányból. Az volt a dolga, hogy kezére járjon a szakácsnak. Ha hozni kellett valamit, õt szalasztották, ha piszkos munka akadt, neki kellett elvégeznie, soha egy perc nyugta nem volt, dolgozhatott látástól vakulásig, A fizetsége meg az volt, hogy elvihette, amit az inasok, szobalányok meghagytak a királyi asztal maradékából. Egy-egy szilkét dugott a két zsebébe, azokban hordta haza, amit odavetettek neki, meg amit a tányérokon talált.
Egy napon éppen vízért szalasztották a kútra. Telehúzta a két vödröt, s nekifohászkodott, hogy fölcipelje õket a konyhára. Egyszerre csak vidám dobszó ütötte meg a fülét. Gondolta, megnézi, mi az; azért az egypercnyi késedelemért csak nem fogja megszidni a szakács. Odaóvakodott a palota udvarának kõkerítéséhez, és kifülelt. De kár volt kíváncsiskodnia, mert csak a szíve lett nehezebb attól, amit hallott. Mert a kikiáltó azt adta hírül országnak-világnak, hogy aznap estére a király nagy vigalmat rendez a palotájában, azon fogja kiválasztani a menyasszonyát.
"Ha nem lettem volna olyan gõgös, ma este én is ott lehetnék!" - sóhajtotta a királylány. Visszament nagy búsan a kúthoz, fölemelte a két nehéz vödröt, s vitte a konyhába. Ott egész nap sütöttek-fõztek, a királylány alig gyõzte a rengeteg baromfikopasztást, mosogatást, törülgetést, takarítást. Mikor bealkonyodott, s nem akadt több sürgõs munka a konyhán, a fõszakács rászólt, hogy ne lábatlankodjék az útjukban, mehet a dolgára.
De a királylány legalább látni akart valamit az ünnepségbõl, mielõtt hazatér a nyomorúságos kunyhóba. Föllopakodott hát a lépcsõn, és meghúzódott az ajtó mellett, onnét leskelõdött. Odabent a teremben kigyulladt a fény, pompásnál pompásabb vendégek vonultak be, csupa ékesség, csupa ragyogás volt minden, õ meg királylány létére örülhetett neki, hogy legalább a küszöbön megtûrik. Az inasok ott siettek el mellette a díszes tálakkal, sorra kínálták a vendégeket. Aztán mikor a maradékot visszavitték a konyhára, néha neki is odavetettek egy-egy falatot. Szegény asszony mohón kapott az alamizsna után, és gyorsan bedugta a szilkéjébe, hogy majd hazaviszi, és megosztja otthon az urával.
Mikor a lakomát befejezték, megharsantak a kürtök, kitárult a királyi lakosztály aranyveretes ajtaja, s apródok sorfala közt, tetõtõl talpig bársonyban, selyemben, nyakában vastag aranylánccal bevonult a király. Elnémult a vendégkoszorú, abbamaradt minden beszéd, még suttogás sem hallatszott. Ebben a nagy csöndben a király lassan végigjártatta tekintetét a jelenlevõkön, aztán elindult, át a termen, egyenest az ajtóhoz; ott megállt a konyhalány elõtt, könnyedén meghajolt, s így szólt:
- Add a kezedet, veled akarom eljárni az elsõ táncot.
Ebben a pillanatban a zene is megszólalt, de szegény királylánynak nemhogy táncolni nem volt kedve, de legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenletében. Hát még amikor megismerte a hangjáról Rigócsõr királyt! Halkan felsikoltott, és el akart futni, de a király megfogta a kezét, és magával vonta a terembe. De alighogy beléptek, csörömpölés hallatszott, a vendégek félrehúzódtak, a zene elakadt: ott állt szegény királylány megszégyenülten mindenki szeme láttára, lába elõtt a két szilkével meg a szétszóródott ételmaradékkal.
- Kipotyogott a zsebébõl! - kiáltotta valaki a vendégek közül, s vége-hossza nem lett volna a csúfondáros kacagásnak, ha Rigócsõr király csöndet nem int. Odalépett a zokogó királylányhoz, és szelíden a keblére ölelte.
- Ne keseregj, kedves feleségem - mondta neki -, a rossz napok véget értek. Én voltam a koldus, akivel a nyomorúságos viskóban éltél; én voltam a huszár is, aki az edényeidet összetiporta. Mindez csak azért történt, hogy megtörjék a gõgöd, és megbûnhõdj kevélységedért.
- Nagyot vétettem - zokogta a királylány -, nem érdemlem meg, hogy a feleséged legyek.
- Igaz, vétettél - felelte a király -, de amit vétettél, le is vezekelted: most aztán ne búsulj többet: ezt az ünnepséget azért rendeztem, hogy megüljük a mi igazi menyegzõnket!
Akkor udvarhölgyek siettek elõ, pompás ruhába öltöztették a királylányt; mire elkészült öltözékével, megérkezett az édesapja is, mind az egész udvarával; áldását adta az ifjú párra, és elkezdõdött a vigalom, híres-neves lakodalom, dínomdánom.
Bárcsak mi is ott lehettünk volna.
AJÁNLOM AZ OLDALT
