Fazekas Anna: Őzanyó
Aprócska házban, völgy ölén, öreg anyóka éldegél. Nyuszik, gidák, dalos rigók, jól ismerik a házikót.
És ismerik a fák, hegyek, a Mátrán úszó fellegek, a lepke, pinty, kakukkmadár, az őzcsalád, mely arra jár.
Szelíd, kezes kis őzikék keresik meg a nénikét, kit, kedveskedve, réges-rég csak Őzanyónak hív a nép.
Anyót az első napsugár serény munkában látja már: csuporra, tálra pettyeket, virágos ágat festeget.
Ecsetje fürgén föl-le jár, csapongva, mint a vadmadár. Csak akkor nyugszik, nem siet, ha ráborul a szürkület.
Az út felől, a kert alatt vidám gyerekcsapat szalad, és réten termett nagy nyaláb kakukkfű, zsálya, szarkaláb.
Törökszegfű meg kankalin virít a lányok karjain. Anyóé mind e sok virág. Topognak pettyes őzgidák,
ugrál a Bodri és ugat, Cili cicus velük mulat, zsivajjal hegy-völgy megtelik, és játszadoznak estelig.
De télen - hogy miképp esett? - hiába várt vendégeket. Elmúlt egy hét a más után, és nem zörgettek ajtaján.
Hó ült a bokron, bérceken, a lágyan lejtő réteken, bükk ágbogán, tölgyágakon, csikart a fagy, mint vaskarom.
Nyulacska rítt a fák mögött, a félsz szívébe költözött, s a kék patakban gyors halak cikáztak jégpáncél alatt.
Odvába bújt a rőt evet, süvöltő széltől rettegett. Avarsubában gyík aludt, ordas kerülte a falut.
Elnémult minden kis rigó, csak hullott, hullott, hullt a hó, s a cserjésben az őzikék kutatták őszi fű ízét.
Riadtan, félve, éhesen barangolnak a réteken, szelíd szemükben bús panasz: "Miért vagy messze, szép tavasz?"
Erdőirtásból éjszaka favágók érkeztek haza, s beszóltak néne ablakán: "Anyó, segíts nyuszin, gidán!"
Most tégy csodát, jó Őzanyó! Kötésig ér, s még hull a hó. Se fű, se ág, se lomb, se mag, csak jég, csak hó, csak néma fagy
borít mezőket, réteket. Kis őzikéid éhesek. A tél kegyetlen, és ha győz, éhen veszik a nyúl, az őz.
A csöndes éj lassan telik, anyóka virraszt reggelig. Szemernyit sem vár, nem pihen, tanácsházára úgy megyen.
"Az őzikék... jó emberek! elpusztulnak... segítsetek! Az ember gyenge, ámde sok csodát tehet, ha összefog."
Anyó szemében könny ragyog, bólintnak a tanácstagok, és másnap, újév reggelén, a hegyre indul lány, legény.
Fejszét, szöget, szerszámokat cipel buzgón a kis csapat, s mire az ég bealkonyul, nem éhezik se őz, se nyúl.
|