Egyszer, valamikor réges-régen,
Mint egy régi szép mesében,
A barna-sötét föld ölén - ott lent,
Egy parányi, aprócska mag pihent.

Eljött végre a tavsz, kikelet,
A picinyke mag lassan felébredt,
Kihajt a pici gyökér - kicsi szár,
Hívogatja a meleg napsugár.

Sok levelet bont, a szára szökken,
Sokkal szebb most: smaragd-zölden!
Éjjelre éj jő, és nappalra nap,
A pindúrka növény serényen hajt.
...és a legmagasabb ágán, ott fenn,
Egy csinos kis bimbó is megjelent.

A kicsinyke bimbó szirmokat bontott,
Még a napocska is rámosolygott.
Piros-ragyogó, selymesen fényes,
Nem láttam még soha ilyen szépet!

Szivárvány-tarka szín lepke arra repült,
A virág szírmára óvatosan ráült.
Cirógatta, s mondott szép meséket,
Senki nem választhatta el őket!

Forró, és szép hosszú volt a nyár,
Boldogan élt a lepke-virág pár!
Ringatta őket az őszi szél,
Tudták, lassan eljő a tél.

Hideg lett, a virágot fagy marta,
De ő a pillét védte, betakarta.
Szirmai egyenként kihullottak,
A fagyott lepke a földre pottyant.

A hótakaró alatt eggyé válltak
Piros szírmok, tarka lepkeszárnyak!
...és mikor eljött a következő nyár:
azon a helyen virág nyílt: tarka-szivárvány!