Egy decemberi ködös éjjelen
Összemosódott a múlt, s jelen.
Különös érzés járt át teljesen,
Átjárta a lényem, a lelkem.

December van, kint fagy és hideg,
Sötét, homály, minden oly rideg.
Egy hűs szellő símítja arcomat,
Cammog az idő, áll a pillanat.

Pár éve, egy ugyanilyen napon,
Egy fáradt lélek csendben távozott.
Elment csendesen, nem köszönt.
Talán tudta, várják őt ott fönt.

Elment, talán mert elengedtem,
Hisz már csak feküdt nagy betegen.
Beteg volt, élni se akart már!
Elengedtem, s akkor ez úgy fájt!

Lehet, hogy angyal lett, ki ránk vigyáz.
Ahogy telik az idő, enyhül a gyász.
Ha kérdezik, vannak-e angyalok:
Vannak! Otthonuk a gondolatok!
Tovább élnek az emlékeinkben,
S egy angyali rész a lelkünkben.

...és amikor alvó gyermekemre pillantok,
Fáj, hogy nem látta e pillanatot.
Fáj, hogy nem ismerte, nem ölelhette,
Még az érkezését sem sejthette.
Most helyette is ölelem gyermekem,
Az angyali kezével én érintem.

Tudom, az az angyal most mosolyog,
Nekem mégis sok-sok könnyem potyog.
Ordítanék, miért mentél el Apám?!
De csendben maradok, mert tudom:
Bennünk él tovább!