Mézeskalács-házikó
Ezt az elbeszélést 1999-2000 környékén írtam, pontosan nem emlékszem már, hogy mikor.
Köszönet Barbinak, a húgomnak, amiért megőrizte ezt az írásom, és eljutatta hozzám!
A táj különös félhomályban úszik. A napsugarak lassan áttörnek. Pillanatok alatt kirajzolódik minden szépen, élesen. Fenn a nap ragyogóan ontja meleg sugarait, az égbolt leírhatatlanul kék. Csupán egy-két "szépidő-felhő" úszik a magasban. A távolban halványan hegyek körvonalai rajzolódnak. Hallani a madarak csicsergését. Egy udvaron vagyunk. Gyümölcsfák tele virággal, a virágok szírmai a szokásosnál nagyobbnak tűnnek. A zöld pázsiton hófehér kismacska szunyókál csendben. Kicsit távolabb egy 2 év körüli kisgyerek - a haja szőke, göndör, akár egy kis angyal, a szeme sötét, hatalmas szempillákkal - egy barna kutya fülét játékosan húzgálja. A kutyus tűri, sőt, mintha hálás lenne, megnyalogatja a kicsi kezét.
A ház takaros, fala fehérre meszelve, olyan, mint egy mesebeli mézeskalács-házikó. Az ajtajából a csöppséget egy fiatal pár figyeli, arcukon mosoly, boldogság sugárzik róluk.
- Ne húzd annyira a fülét, fáj neki! - szól a fiatal asszony.
- Nyugalom, látod, semmi baj. Csak játszanak - csitítja a férj, majd magafelé fordítja az asszonykát, és egy puszit lehel az ajkára, s gyengéden átöleli.
A kicsi odaszalad anyjához, rángatni kezdi a szoknyáját.
- Anuci, vedél fel!
- Várj, majd apa felvesz - csitítja kicsinyét.
Még ki sem mondta, az apa felkapja, a nyakába ülteti, és szaladgálni kezdenek. Hangos kacagás...
Hirtelen minden elsötétül. Minden fekete. Egy szoba körvonalai rajzolódnak ki lassan. Felébredtem. Résnyire elhúzom a sötétítő függönyt, kinézek álmosan. Hajnal lehet, a nap mintha fel sem kelt volna, az égen borús fellegek gyülekeznek, az eső csepereg. Már zaj van kint, emberek veszekszenek az utcán. Rá kellett döbbenni: ez a valóság. Albérlet, egy kis szoba, ócska bútorokkal.
Óvatosan kimászok az ágyból, vigyázva, hogy a mellettem még csendben alvó párom fel ne ébresszem. Figyelem pár pillanatig, úgy alszik, akár egy kisgyerek. Megcsendül fülemben egy dallam. Még kislány voltam, amikor a rádióban hallottam. Fura borzongás futott át az egész lényemen, tudtam, hogy ez a bizonyos dallam fontos lesz az életemben. Sokáig nem hallottam, talán el is feledtem. De néhány év múlva meghallottam ismét, éreztem, valami történni fog velem. A zene egy szerelőműhelyből szűrődött ki. Ott láttam meg a nagy Ő-t. A dallam elvarázsolt, szempillantás alatt beleszerettem. Ez az érzés azóta is megmaradt.
Megsimogatom az arcát, és elindulok. A lépteim nehézkesek, lassan vánszorgok ki. A tükörből egy arc néz vissza rám, kócos haj, karikás, vörös szemek, duzzadt szemhéj. Csöppet sem szép látvány! Mosolyognom kellene, kipihenten indulni a munkahelyre. Hiszen az álmom olyan szép volt! A valóság pedig kegyetlen.
Pár óra múlva, mint a gép, dolgozom. A gondolataim mégis szárnyalnak. Mindig ilyen voltam, álomvilágban élni könnyebb. Régen azt mondták, túl komoly, zárkózott, hallgatag ez a gyerek, bizalmatlan, nem barátkozik senkivel. Talán unalmasnak is tünhettem, de azt ami a fejemben zakatolt, azt nem tudta senki. Sokáig azt hittem, hogy a gondolatok, mint egy kis felhő, megjelennek a fejünk felett, akár egy képregényben. De ez szerencsére nem így van. A gandolot a sajátunk.
Dél van, ebédidő. Biciklivel tekerek a nagyiékhoz. Nagyon hideg van. A család jut az eszembe, pontosabban egy szomorú nap. Amikor egy hang azt súgta, hogy a haldoklók akkor távoznak, amikor a szeretteik elengedik őket. Az apám kórházban feküdt, súlyos betegen. Ezen a napon az futott át az agyamon, hogy talán jobb lenne, ha nem szenvedne tovább... Este kaptuk a hírt: délután távozott. Talán percre pontosan akkor, amikor "elengedtem". Temetés, hosszú gyász. Mégis álmaimban visszatér, beszélgetek vele, oly valóságosnak tűnik. Mintha nem történt volna semmi, abban a kórházban feküdne, csak épp nem lehet látogatni. Képtelenség felfogni, hogy ott fekszik lenn a sötét, hideg föld méllyén. Az apám él. Igaz, már csak az álmaimban.
Megérkeztem, a fülem csonttá fagyott, az ujjaimat sem érzem. Elkéstem, már ebédelnek. Tatánk csendben kanalazza az ételt, mamánk piros pozsgás arccal egy régi, vidám történetet mesél. A kedvesem hallgat, mintha bántaná valami. Talán a ház, mely ott áll a nagyiék házával szemben. Mely pár hónapja még romosan állt, rágcsálók tanyáztak benne, éppen nem dőlt össze. De mi nem adtuk fel, építeni kezdtük. Csinosodik, szépül, de még nem lakható. Hány éjszakát zokogtam át csendben, a fal felé fordulva, párnámat teljesen eláztatva... Bánt, hogy még nincs házunk, bánt a szegénység, a sok igazságtalanság, a durva emberek, a nemtörődömség. Hát kiveszett a szeretet ebből a világból? A valóság zord, kegyetlen.
Az egyetlen reménysugárt az álmaink adják. Hiszen láttam álmomban a napsütést, a szép kis házat és a csöpp gyermeket. Talán a boldog, szép jövőnket láttam. ... és tudom, mégis érdemes élni.
2006.03.16. Ma kaptam meg egy levélben ezt az írásomat a húgomtól. Végig könnyeztem, ahogy elolvastam. Az álmom részben teljesült. Az akkori kedvesem a férjem lett. ...és megszületett a csöpp gyermek, aki 4 éves lesz nemsokára. Szőkésbarna a haja, és hatalmas szempillái vannak. Gyönyörű kislány.
Én továbbra is rágódom az élet dolgain, továbbra is aggodalmaskodok, és rettegek, hogy elveszíthetem bármelyik szeretett családtagom, rokonom, ismerősöm. Az apámmal továbbra is sűrűn álmodok, de mostmár főleg az fáj, hogy nem ismerhette meg az unokáját.
A kis ház - a mézeskalács-házikó - még nem készült el teljesen, de itt lakunk. ...és van egy barna kutyánk, aki imádja a gyerekeket.
|