Van egy erdõ, erdõháton
benne tisztás az irtáson,
hóba rakva rajta kis ház,
kismalac itt telel-tanyáz.

Kicsi fejsze csitteg-csattog,
bükkfa lángja pitteg-pattog,
fazékban víz rityeg-rotyog,
ajtón farkas kipeg-kopog.

- Hej, kismalac, dideregve
kunyerálok, hogy eressz be !
- Bizony nem én, mert megeszel !
- Rólam ilyet fel, hogy teszel ?

Csak kunyorál, csak ígérget:
- Csak egy lábom engedd, kérlek.
- Jó ! - gondolja a kismalac. -
Megbánod, ha kinn nem maradsz.

Zsákot kerítm vizet forral,
s ajtóhoz áll hamis orral.
- Hát ha épp ez a vágyásod,
dugd be egyik hátsó lábod.

Farkas-barkas örül nagyon,
- Jaj, bent jó meleg vagyon !
Ereszd be még csak egy lábom.
Szól a malac: "No, nem bánom."

- Én két lábom, boldog részem,
örülj, vigadj, jól vagy, érzem.
Elsõ lábom, jaj a hóban...
Szól a malac: "Dugd be sorban."

- Három lábom, ha bent hagyod,
negyedik miért szenved fagyot ?
- Jól van, dugd be mind a négyet
(zsákba faroltatlak téged).

- Ó, négy lábom, urrá lettél,
ó, én fejem, kinn rekedtél !
Jóért jót várj, kicsi malac,
meglásd, mi lesz, hogyha behagysz.

- Jó, gyere be, gyer' a házba,
gyer' a házba, gyer' a zsákba !...
Zsákbabúvót be is köti,
forró vízzel megöntözi.

Bezzeg a ház meleg nagyon,
hadd hûsöljön kint a fagyon.
Kicipeli farkas komát,
ki végre kirágja magát.

Kopasz farkas világgá ment,
nem mond a dologra áment.
Fut, fárad és verbuvál,
sereggel jön vissza már.

Mint az árvíz jön a falka,
kopasz vezér szóval tartja.
A kismalac hej látja már:
- A nyakamon van a tatár.

Hamar egy nagy fára szalad,
farkasfalka a fa alatt;
hogy vegyék le, hegyin-hátán,
kapaszkodnak, egymás vállán,

száz farkasnak egy a híja,
lent a kopasz alig bírja;
bár az ina majd megszakad,
kismalactól távol marad.

A kismalac hõköl, haj-haj,
mi lesz vele, itt van a baj !
Csak lekiált hát a gaznak:
- Forró vizet a kopasznak !

No, a kopasz holtra vált,
úgy kiugrott, meg sem állt.
Meg sem állott, elszaladt,
a sok farkas leszakadt.

Nyaka törött mind ahánynak,
malacot sem öli bánat.
Ma is göcög-kacag rajt',
ma is él, ha meg nem halt.