Erdőszélen, erdőszéli

tölgy tövében volt egy ház.

Abban lakott hét süntestvér:

Sün Aladár,

Sün Piroska,

Sün Adorján,

Sün Dorottya,

Sün Demeter,

Sün Tihamér

s a legkisebb:

Sün Balázs.

Hogyha jól bevacsoráztak

Szűk lett nékik az a ház,

S előfordult ilyenkor,

Hogy kívül rekedt Sün Balázs

Furakodott, nyomakodott

Morgott, perelt dühöngve

Semmit se ért, mit tehetett,

Lefeküdt a küszöbre

Telt az idő, múlt az idő

Éjre éj és napra nap

Egyre többször fordult elő,

hogy a házból a legkisebb kimaradt

“Ebből elég! Torkig vagyok!”

kiáltott fel Sün Balázs

“Sokan vagyunk,

s kicsi nékünk ez a ház”

“Éppen ezért én elmegyek

Szerbusz néktek hat testvér

Sün Aladár,

Sün Piroska,

Sün Adorján,

Sün Dorottya,

Demeter és Tihamér!”

Miután így elbúcsúzott

Fogta magát, elindult

Lába nyomán

Porzott a vén gyalogút

Így baktatott, így poroszkált

Szomszéd tölgyig meg sem állt

Ottan aztán sürgött, forgott,

Árkot ásott, falat emelt,

Tetőt ácsolt, ajtót szegelt,

És mire a nap leszállt,

Épített egy kalyibát

“Így ni! – mondta – most már végre kényelmesen alhatok!

Nem tolnak ki

a küszöbre a nagyok!”

Falevélből ágyat vetett

Kényelmeset,

belé feküdt s hortyogott

hogy csörögtek

s remegtek az ablakok

Éjféltájban vihar támadt

Hajlítgatta a vén fákat

Fújt a szél nagy zajjal ám

S arra ébredt, hogy zörögnek

A kalyiba ajtaján

“Ki az? – szólt ki fogvacogva -

Ki kopogtat éjnek idején?”

“Mi vagyunk az – szóltak kintről

Mi vagyunk a hat testvér

Sün Aladár,

Sün Piroska,

Sün Adorján,

Sün Dorottya,

Demeter és Tihamér!”

“Elvitte a szél a házunk,

engedjél be,

ázunk-fázunk idekinn,

csurom víz a kabát rajtunk

és az ing”

“Jól van, jól van

- szólt Sün Balázs –

Jövök már”

S fordult a kulcs, nyílt a zár.

Betódultak mind a hatan

Tele lett a kalyiba

Kérdezte is Sün Tihamér:

“Mondd csak testvér,

nincs csak ez az egy szoba?”

Lefeküdtek, elaludtak

S arra ébredt Sün Balázs:

Újra kicsi lett a ház!

Mert az éjjel ide-oda lökődve

Kiszorult a küszöbre.

“Ejnye! – mondta fejvakarva –

Mit tehetnék? Megnövök!

S akkor talán nem lesz ágyam,

Nem lesz párnám a küszöb!”